Nero a véres költő

Néro a regény elején ártatlan, a világról mit sem tudó ifjú.

Mostohaapjával, Claudiussal beszélget, csodálja a férfiban a tudóst, és nem veszi észre benne a császárt. Ekkor megjelenik Agrippina, vizet hoz Claudiusnak. A császár pár perc múlva halott. És Nérot új néven szólítják: császár. Föl kellene lázadnia, valahogy szembe kellene szegülnie, de körötte minden és mindenki megőrzi nyugalmát. Mire föleszmél a kábulatból, már bűntárs és bűnös volt. Néro iszonyatosan szenved. És ekkor egy éjszaka meghallja a dalt. Írni kezd. Mámorosan, megrészegült lendülettel, hiszen a dal a szakadéktól mentette meg. Néro szeretne megbizonyosodni, sóvárogja a bíráló szavakat és ösztönösen fél tőle; mert ha alulmarad, örökre elveszett. Néro tudja, hogy nem szabad veszítenie, mit tesz majd, ha mégis veszít. És ettől a pillanattól az, aminek a történelem is ismeri: zsarnok. Mert mindenképpen győznie kell. Lassan meggyilkoltat mindenkit, akit magánál kiválóbbnak érez. Senecát, Lucanust nemcsak gúnyos bírálatukért gyűlöli, hanem kiválóságukért, tehetségükért is. Agrippinának azért kell meghalnia, mert uralkodónak, imperátornak tekintélyesebb és méltóbb, mint fia. Néro titokban leszámol művészi álmaival. És a szépség cézára helyett vérengző, földi imperátor lesz.